Nevelés

Ártalmas, ha nem mondasz nemet a gyereknek

Ez a pokol egy új formája
– Sokat ártasz a gyereknek, ha soha nem mondasz neki nemet!

A nemet mondás a gyereknevelésben nem egy választható opció, hanem olyan természetes dolog kellene, hogy legyen, mint hogy megtanítjuk köszönni a gyereket. Életvezetési készségnek hívják, mert azzal tanulja meg a gyerek, hogy nem kap meg mindent, amit csak akar majd felnőttként sem, hogy anya és apa nemet mond neki kiskorában.

Készség, amelyet mindenkinek fejlesztenie kell

Dan Mager pszichoterapeuta lelkes szóvivője a nemet mondásnak, és egyenesen károsnak tartja azt az egyre terjedő szülői gyakorlatot, hogy nem mondanak a szülők nemet a gyerekeknek, leginkább azért, mert félnek a reakcióktól – azaz attól, hogy a gyerek hisztizni fog.

"Sok szülő számára nagyon csábító igent mondani a gyermeke minden kívánságára. A szülők természetesen azt szeretnék, hogy a gyerekeik boldogok legyenek. Az anyagi dolgok által nyújtott boldogság azonban a legjobb esetben is mulandó, és a kutatások azt mutatják, hogy egy olyan hiányérzetet táplál, amelyet csak átmenetileg lehet kielégíteni. Az egyik legértékesebb lecke, amit megtaníthatsz a gyerekednek, hogy az igazi boldogság nem abban rejlik, hogy megkapod, amit akarsz, hanem abban, hogy értékeled és a legtöbbet hozod ki abból, amid van. Annak megtanulása, hogy hogyan kell kezelni azt, ha nem kapjuk meg azt, amit akarunk, amikor akarjuk, olyan alapvető készség, amelyet mindenkinek fejlesztenie kell" – írja a szakember.

Legyenek határok

Természetesen nemcsak a tárgyakra kell érteni a nemet mondást, hanem az olyan határokra is érti a szakember ezt, mint például hogy nem a gyerek dönti el, mikor menjen aludni, és ha azért rimánkodik, hogy minden reggel kólát ihasson, akkor sem engedjük neki, ha a feje tetejére áll. A nemet mondás benne van a hétköznapok ezernyi helyzetében, ami valóban azt is jelenti – főleg a kicsiknél még –, hogy ez az ezernyi helyzet mind teret ad a "nem" szócska miatti hisztire is. De más okokból is hiányozhat a pszichoterapeuta szerint a nemet mondás képessége a szülők eszköztárából:

• Nem akarják, hogy hisztizzen a gyerek.
• Kompenzálják a gyerekeikkel kapcsolatos bűntudatot.
• Így akarnak barátkozni a gyerekeikkel, és nem akarják magukra haragítani őket.
• Úgy gondolják, hogy a gyerekeiknek mindent meg kell kapniuk, amit csak akarnak.
• Többet akarnak nyújtani a gyerekeiknek, mint amennyi nekik volt gyerekként.

A szakember szerint elkerülhetetlen, hogy a szülők végül felállítsanak határokat a gyerekek számára, mert legkésőbb az óvodában, majd az iskolában észre fogják venni, milyen sokat ártanak a gyereknek azzal, ha otthon mindent szabad, az oktatási intézményekben pedig szigorú keretek között kell létezni. Ezt a kettősséget a gyerek szenvedi meg és lesz a helyzet áldozata.

Ez a pokol egy új formája lesz minden érintett számára

– írja a pszichoterapeuta. Ha a gyerekek hozzászoktak a túlzott kényeztetéshez, akkor a külvilágban, ahol nem kapnak meg mindent, amit akarnak, nem szabad bármit tenni, amihez kedvük van, rosszul fogják érezni magukat, mintha megfosztaná őket a világ valamitől, ami jár nekik.

Irreális elvárásokat teremt bennük a világ működéséről

A nemet mondás a korlátok felállításának egy formája. Természetesen a gyerekek tesztelik a határokat, hogy lássák, mennyire valósak ezek a korlátok. A tesztelés része az, hogy könyörögnek, nyafognak, hisztiznek, sírnak, visítanak, dühösen csapkodnak, vagy mindezt egyszerre művelik, amikor nemet mondunk nekik. Részben ez tükrözi a szorongásukat amiatt, hogy nem kapják meg, amit akarnak, de azt is ki akarják próbálni, hogy mekkora a hatalmuk a szülő felett, rá tudják-e venni, hogy megváltoztassa a véleményét. Ha ilyenkor engedünk, akkor a szakember szerint azt az üzenetet küldjük a gyerek felé, hogy a "nem" nem feltétlenül jelent nemet, és hogy ha könyörög, nyafog vagy sír, akkor megkapja, amit akar. Az engedés megerősíti a gyereket a hisztis viselkedésben, amit minél többször erősítünk meg, annál nehezebb lesz megszüntetni.

"Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez egy lefelé tartó spirál – írja a szakember. – Ha határozott vagy, és következetesen tartod magad az általad felállított határokhoz, a gyerekeid fokozatosan megtanulják, hogy ez a dolgok rendje, és sokkal könnyebben, gyorsabban elfogadják ezeket a határokat.

Másrészt, ha kezdetben szilárdan tartod magad, de aztán engedsz, mert a gyerekeid kifárasztanak a folyamatos nyafogással, akkor lényegében azt tanítottad meg nekik, hogy ha elég sokáig sírnak, akkor végül megkapják, amit akarnak.

Hogyan csináljam?

Hasznos tudni, hogy ha nemet mondasz, nem kell nagy drámának lennie. Ha egyenes és határozott vagy, ugyanakkor egy csipetnyi könnyed humort is bevetsz, viszonylag fájdalommentessé teheted ezt a folyamatot. Döntő fontosságú, hogy a szülők egymás között is egyetértsenek a korlátok felállításában és betartatásában. A szülők közötti konfliktus általában azt eredményezi, hogy aláássák egymást, és vegyes, zavaros üzeneteket küldenek a gyerekeknek. Ráadásul azok a gyerekek, akik ügyesen megtanulják, hogyan játsszák ki az egyik szülőt a másik ellen, kitalálják, melyik szülőhöz kell fordulniuk, hogy maximalizálják az esélyét annak, hogy megkapják, amit akarnak.

"A gyerekeknek struktúrára és korlátokra, a szülőknek pedig bátorságra és erőre van szükségük ahhoz, hogy megkockáztassák és elviseljék a gyerekeik frusztrációjának, szomorúságának, dühének és a zaklatottság egyéb formáinak érzelmi kifejeződését, vagyis a hisztiket is – olvasható a pszichoterapeuta összegzése a nemet mondásról. – Ez a stressztűrés egy formája, és sok szülő számára hihetetlenül nehéz lehet. Nem ismerek olyan szülőt, aki élvezi, ha a gyereke dühös rá, de ha folyamatosan engedünk a gyerekeink kívánságainak és vágyainak, és azt tesszük, amit akarnak, és azt kapják, amit akarnak, az irreális elvárásokat teremt bennük a világ működéséről.

Megtanulják úgy látni a világot, mint ami azért létezik, hogy az ő vélt igényeiket szolgálja, ami megnehezíti számukra, hogy a jövőben sikeresek legyenek, olyan körülmények között, amelyek közömbösek ezen igényekkel szemben.

A gyermekeknek meg kell tapasztalniuk, hogyan késleltessék a kielégülést, és hogyan birkózzanak meg a rájuk szabott korlátokkal. A rugalmasság, amelyet a gyerekek az ilyen tapasztalatokból kifejlesztenek, egy életen át tart, míg a harag és a hiszti, amelyet a szülőre irányítanak, csak átmeneti."

Forrás: nlc.hu/csalad

Mire van szüksége valójában egy 0-6 éves gyereknek?

Az interneten, de könyv formában is nagyon sok gyereknevelési irányzattal, tanáccsal találkozhatunk, amik akár a napi tennivalók szintjére lebontva meg tudják mondani, hogy mit kell, lehet, szabad, tilos tenni egy gyerekkel.

Ezek között vannak olyan - manapság népszerű - irányzatok, amelyek azt sugallják, hogy hagyni kell a gyereket kibontakozni, csak abban kell korlátozni, ami számára veszélyes lenne, és elég csak az alap, jórészt fizikai szükségleteinek kielégítése, valamint a megfelelő körülmények biztosítása.
Hogy mik az ilyen szabadelvű hozzáállásnak a következményei, arra fogok még utalni az írásomban.

Én azt javaslom, hogy induljunk abból, hogy egy adott életkorú - 0-6 éves - gyermeknek mik a valós - elsősorban lelki - szükségletei, amikre szülőként reagálni kell/érdemes.

A születéssel a gyermek fizikailag ugyan külön válik az anyjától, de lelki értelemben ez egy hosszabb és fokozatosabb folyamat.
A gyermeknek nincs még tudása, tapasztalata se önmagáról, se a környezetéről, nincsenek se fizikai-, se lelki én-határai. Nem érzi, nem tudja, hogy hol "végződik ő" és "hol kezdődik" a világ. Még az érzékelése sem specializálódott olyan módon, mint egy felnőtté: külön szervekhez kapcsolódóan – legújabb kutatások igazolták, hogy pl. egy kellemes hang élmény kelthet akár ízérzeteket is benne.
Kicsit olyan, mintha az egész kis lény egyben "egy érzékszerv" lenne. Ezért nagyon fontos, hogy a szülő - elsősorban az anya, de az apa is - közel legyen hozzá fizikailag is, lelkileg is. Fontos, hogy ez a kontaktus legyen finom, "meleg", minél több "bőr-bőr" kapcsolat, sok ringatással, simogatással, énekléssel. Ezzel lehet a kicsi számára fokozatossá és finommá tenni az átmenetet a méhen belüli és méhen kívüli világ között.
A másik lényeges, ami ebben a korszakban dől el a babában, hogy mennyire van biztonságban. Azt kell, hogy érezze: minden szükségletét akkor és úgy elégítik ki, amikor és ahogy szüksége van rá. Itt sokkal nagyobb szerepe van az anyai/szülői megérzésnek, odafigyelésnek, mint bármilyen elméletnek. Ha ezt megtapasztalja, azzal az az élmény rögzül benne, hogy "a világ – akit elsősorban az anya jelent neki - megbízható".
Ez az alapélmény egész életében elkíséri, tudattalanul is, és ezzel az attitűddel kezd majd el kapcsolódni másokhoz: bizalommal, vagy bizalmatlanul.

A második szakaszban (kb.: 2-4 életévben) ügyesednek, járni, beszélni kezdenek, és bár a biztos bázist még mindig a szülők jelenti, de óvatosan elkezdik felfedezni a világot.
Kicsit eltávolodnak, kísérleteznek – pl. százszor ledobják a tárgyakat, hogy megbizonyosodjanak, hogy mindig lefelé esnek -, aztán visszatérnek a szülői "bázisra" egy kicsit "töltődni".
Egyre fontosabbá válnak a családi szokások, rituálék, amik szintén azt erősítik, hogy a világban a dolgok nyugodt, kiszámítható ritmusban zajlanak, és csak fokozatosan változnak.
Ez az időszak abból a szempontból is fontos, hogy itt kezdenek kialakulni, megalapozódni a gyermek lelki én-határai is, és az alapvető (ön)kontroll funkciói is. Itt nem csak a szobatisztaságra gondolok, hanem arra is, hogy: abból, ahogy a szülő viszonyul hozzá –mennyire következetes, nyugodt, bizalommal, szeretettel teljes, de határozott -, attól függően lesz a gyermek én-határa, és ezzel együtt a majdani énképe is szilárd, (ön)bizalom-teli, elégedett, határozott.
Kicsit másként kifejezve: a szülő, ilyenkor (is) egy tükör, amiben a gyermek szemlélve saját magát, úgy fog magára tekinteni, és úgy fog majd bánni is saját magával felnőttként – olyan lesz az én-képe -, ahogy ebben a "tükörben" látta.
Ebből lesz felnőttként a "szülői én-része". Hogy ez egészséges legyen, a szülő fő feladata az, hogy biztonságos keretek között, bizalommal fokozatosan engedje a gyerek autonómia törekvéseit, kísérletezését kibontakozni.
Itt utalok vissza az elején említett "a gyereknek – szinte - mindent szabad" hozzáállás következményeire: ha nem szabunk értelmes, kiszámítható, elsősorban védő funkciót ellátó korlátokat – amikbe inkább kapaszkodni tud a gyerek, mintsem "korlátozza" - akkor kontroll-vesztett, valamint ahogy a környezete is: kiszámíthatatlan, bizonytalan, agresszív gyerekké, és majd ilyen felnőtté is válik.

A következő időszakra (4-6 éves kor) már az a jellemző, hogy a gyermek már nem csak önmagában arra vágyik, hogy képes legyen valamit megtenni, hanem arra is, hogy az valamilyen céllal történjen.
Elkezd kezdeményezni, egyedül "akarni" pl.: biciklizni, átmenni egy forgalmas úton, stb. és figyeli, hogy melyiknek mi a következménye, eredménye. Fontos, hogy "egészséges frusztrációnak" – annak viszont mindenképpen - tegyük csak ki a gyereket - a túl magas elvárások frusztrációt, a túl alacsonyak a kezdeményező készség elmaradását eredményezi -, hogy érezze: ő már képes dolgokat megtenni, vagy ha még most nem is mindig mindenre, de rövidesen képessé válik.
Ha szülők a realitások talaján maradva, bizalommal támogatják ezt a kezdeményező készséget, az egy fontos képességgé, én-erővé válik a gyermekben.

Természetesen a fentiekre akkor leszünk képesek, ha magunkban is "rendet raktunk", nekünk is rendben vannak a fizikai- és lelki én-határaink, én-képünk, és nem "valamilyen szülővé" szeretnénk már válni, hanem önmagunkat tudjuk, merjük adni.
Ha még nem vagyunk rendben, nem segít a legjobb elmélet, vagy nevelési módszer sem, hiszen a gyermek arra reagál, amilyenek vagyunk, nem arra, amit mondunk neki. Ma már nem szégyen ebben segítséget kérni, sőt: vannak esetek, amikor egy felnőtt is csak egy megfelelő "tükörben" – terapeutában, segítőben - tud elkezdeni magára másként: reálisan tekinteni.

Forrás: csaladinet.hu